Ha már egyszer tópart, ráadásul nyár, akkor irány egy vitorlás tanfolyam.

Egyik délelőtt megakadt a szemem egy kis csapaton, akik épp egy hajót szereltek le kikötés után. Gondoltam, megkérdezem őket, hogy ez egy tanfolyam-e. Az volt. Sőt, az egyik hallgató lány, már rögtön a lelkemre is kötötte, hogy azonnal kezdjem el tanulni a hajózási szabályzatot, mert különben esélytelen. Mosolyogtam rajta, de helyes volt a lelkesedése és a kedvessége. Még aznap jelentkeztem a várólistára. Két nappal később felszabadult egy hely, és már kaptam is meg a tetemes anyagot, hogy tényleg kezdjek el készülni a két héttel később induló tanfolyamra.

Mivel már ennyien mondták, el is kezdtem az elméleti készülést. Megtanultam olyan hasznos dolgokat például, hogy soha, semmilyen körülmények között ne akarjak Ultrát szórni semmire. Ez volt ugyanis az egyik visszatérő lehetséges válasz, a 2000 kérdésből álló kérdésbank legalább 70 kérdésére.

Múlt héten kedden jó nagy gombóccal a torkomban megjelentem a tett helyszínén. Óriási szerencsém volt a 18 csapattárssal, ugyanis egyetlen árva wannabe sznob, kivagyi majmóca sem jelent meg. Végtelenül egyszerű (de nagyszerű) társaságot fújt össze a szél egy jó kis kalandra. Egy-két okoskatörp azért akadt, de egy olyan társaságban, ahol a fele 50 év körüli, a másik fele pedig úgy kezdi írni a nevét, hogy Dr., ott belefér.

Két nap intenzív elmélet után mehettünk is vizsgázni (írásban, teszt formájában). Nagyon izgultam, de egy rendkívül mókás, kalandos pár óra után már egészen felszabadultan mentünk megírni. Életemben nem írtam még (nyomkodtam pontosabban) 100%-os tesztet. Persze óriási szerencsém volt, megkaptam az Ultrás kérdések felét, ráadásul annyit aggodalmaskodtam a portásnak, hogy nagyon bizarr helyen parkolok, hogy adott egy belépőkártyát, amivel közvetlenül a teszt helyszíne elé tehettem le a kocsit, így már eleve sikerélménnyel álltam neki a számonkérésnek.

Másnap aztán kezdetét vette az igazi móka. Egy öt fős csapatba kerültem egy nagyon laza, kicsit önfejű Motoros Fiúval, egy idősebb úrral, és egy apa-lánya kombóval. Az oktatónk, Nikolász pedig egy nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott, fiatal srác volt, aki olyan igazi, szájbarágós, alapos módon oktatott, ami nagyban megkönnyítette a dolgunkat. Aznapra két feladat volt, megtanulni irányban tartani a hajót, és fordulni két mancsaft segítségével. Még az ötödik percben a lányt megcsípte egy darázs, és mivel hajlamos volt allergiás reakcióra, partra vitette magát. Pál, a főnök jött érte motorcsónakkal. Ahogy elindultak, már fordultak is vissza, hogy az apukát, aki szemmel láthatóan nem jött izgalomba a lány hisztivel kevert pánikrohama láttán, magával vigye, hogy segítsen már a lányának, ha már egyszer a lánya. Sajnáltam szegényt, mert tényleg nem volt a maga ura, annyira félt, de sajnos nekünk így nagyon jó volt, mert csak hárman maradtunk, így sokkal többször kerülhettünk sorra, hogy az egyes manővereket gyakoroljuk. Szuper, és hasznos délelőtt volt. Jól is esett az ebéd utána, csak az nem, amikor megláttam az egyik jollés csapatot. Elgyötörten, kimerülten ültek az asztalokhoz. Azonnal kocogni kezdett a kanalam a tányéron, ahogy beleállt a remegés a kezembe és a térdembe.

Ebéd után meredten, halálfélelemmel bámultam a svertes kis szörnyre. Pici, instabil kis nyavaja, amiről TUDOM, hogy képes felborulni. Örültem, hogy Motoros Fiúval kerültem egy kalózba. A harmadik társunk Megmondó Úr volt. Utóbbitól kicsit tartottam. Szerencsére a két férfi a beszállást követő ötödik másodpercben összekülönbözött, így legalább tiszta lett, hogy nem kellene semmit megmondani. Erre a gyorsan mellénk motorozó Pál is rásegített, megkérte a maga szarkasztikus módján Megmondó Urat, hogy vezesse le máshogyan a beszédkényszerét. Istennek legyen hála, M. Úr egy nagyon intelligens, és alapvetően igen jó szándékú úr, így azonnal felmérte, hogy ez most egy másik játék, más szereplőkkel.

Útnak indultunk hárman, három meglehetősen különböző szándékkal: Motoros Fiú egy laza kikapcsolódásra vágyott; Megmondó Úr arra, hogy az első órában elsajátítsa a vitorlázás minden csínját-bínját, a következő órában ezt másoknak meg is tanítsa, és a harmadikban erről könyvet is írjon; én pedig arra, hogy bármi áron, de élve másszak majd ki a végén a csónakból, lehetőleg szárazon. Esélyünk sem volt így, ebben a felállásban.

Annak ellenére, hogy a három halmaz sehol sem metszette egymást, mégis az eddigi legjobb vitorlás élményemet éltem át azon a délutánon. Megmondó Úr rájött, lehet játszva is tanulni, Motoros Fiúban felébredt a tettvágy, én pedig beláttam, ha kiidegelem őket, mind meghalunk.

Másnap egy idős veterántól tanulhattunk életet menteni, apja lánya kezdte kidomborítani a jellemét némi toporzékolással egybekötött szemtelenkedéssel, miközben igyekezett ügyetlenségét vad arroganciával ellensúlyozni. A délután sajnos hármunk számára üresjárat volt, ugyanis nem volt szél, így mi, akik nem nem készültünk motoros vizsgára, nem tudtunk vitorlát bontani sem egyik, sem másik hajón. Motoros Fiú összeismerkedett két kikötői erővel, és az egyikük hajóján beszélgettünk. Szép, patentul felszerelt, nagy hajó volt, már ez is egy élmény volt, ám Motoros Fiú családjának története még ennél is izgalmasabb, egyenesen regénybe illő.

Másnap ismét Nikolásszal gyarapíthattuk a tudásunkat, illetve a beálló szélcsendben jókat nevettünk. Délután az apuka került velünk (Motoros Fiú végül állandó csapattársam lett) egy kalózba. Apuka is bizonyított, kikötésnél bólya alatt, egyensen a fürdőzők közé hajtott, egy "hát, most itt megyünk ki" felkiáltással annak ellenére, hogy többször jeleztük, a kikötőt a két bólya között illik, illetve kell megközelíteni, fürdőzők közé pedig nem hajtunk, mert túl azon, hogy szemétség, kurvára veszélyes is. A férjem kővé meredten nézte mindezt a mólóról, és szorította a száját, hogy ne ordítson rá erre az elvetemültre, akinek még motoros engedélye is van. Miután iszonyúan szégyelltem magam, a fürdőzők döbbent, és dühös tekintete láttán elrikkantottam magam: "Senki se izguljon! Mindenkit kimentünk! Ez itt egy vitorlás tanfolyam, és ma egész nap menteni tanultunk. Mindenki a legjobb kezekben van." Erre elnevették magukat, majd gondolom némán konstatálták, hogy simán béna idióták vagyunk, akik nem jöttek még rá, minek van a kikötő szájában az a piros, meg a zöld izé.

Tegnap eljött a vizsga pillanata. Előző nap még újra felhívták a figyelmünket a legfontosabbakra, hangsúlyozták, hogy a vizsga csapatmunka, ha a mancsaftok bármit elcsesznek, az aktuális kapitány bukik. Kösz. Egész éjjel ezen stresszeltem. Az kevésbé "érdekelt", hogy nekem sikerül-e, mert nyilván az ember nem hat nap alatt tanul meg vitorlázni, úgy voltam vele, majd addig gyakorlok, amíg úgy nem érzem, hogy egy vizsgát össze tudok hozni.

Másodfokú viharjelzésben, szakadó esőben vizsgázott a mi négyesünk. Motoros Fiú nem volt velünk, hanem két jófej srác, a lány, és én. Megbeszéltük, Peti kezd, Norbi a második, én a harmadik, a lány meg az utolsó. Pál annyit mondott, a vizsgabiztos nem az odavezető utat (amit jól begyakoroltunk fejben és élőben is), hanem csak az érkezést nézi. A fontos az, hogy szél alatt, pontosan érkezzünk. A szél gorombáskodott, az ég ránk szakadt. Peti meg is szívta azzal a lendülettel, mert egy apró, rossz mozdulattól, a hajó a bajbajutottat jelképező mentőpatkó fölé került, és már vége is volt a dalnak. Norbi ügyesen irányba állította a hajót, meg is tudtuk állítani, így jól szerepelt. Nekem már könnyebb dolgom volt, hiszen a beállított hajót szinte csak megállítani kellett. A lányon volt a sor, hogy kiemelje a patkót. Bénázott egy darabig (a hajó indulásától kezdve hisztizett, ráripakodott a vizsgáztatóra, Pálra, és inkább hátráltatta a csapatot, mint segítette), majd mikor Pál rászólt, hogy: "Az már megvan Lány, vedd már ki!" felegyenesedett, és közölte. "Nem, ez nincs meg. Ezt nem lehet kivenni!" Miután ilyennel feltehetőleg sem Pál, sem a vizsgáztató nem találkozott, egy tizedmásodperc töredékére megállt a levegő. Pál ekkor már dühösen kiabált vele, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit, szedje ki. Esküszöm, nem tudom, mi lett végül. Nekem tartanom kellett a hajót, mert a szél nem nem állt meg a kedvünkért. Én is lezsibbadtam a jelenettől, de nem tehettem semmit, mert kapitány létemre, viselkednem kellett, és a hajó volt az elsődleges. Amikor ez az idióta nőszemély átvette a kormányt, ugyanúgy dolgoztunk a keze alá, mintha mi sem történt volna, ugyanis az a hajó ránk volt bízva, nekünk hármunknak kellett partra vinni akkor is, ha totál kezdők, és gyakorlatlanok vagyunk. Még ha csak egy vizsga, akkor is, a kormányrúd felelősséggel jár. Lány ekkora már magán kívülre került, ordított Petivel is, aki bőven az apja lehetne. Egészen konkrétan ezt üvöltötte: "Néma gyereknek ana, anna, vagy, jajj, na ANYJA se érti a szavát!" Pál eddigre már úgy kezelte, ahogyan őt kell is, egy taknyos hülyegyerekként, és csak simán felhívta a figyelmét arra, hogy az idősebbekkel szépen beszélünk.

Megmondó Úr izgatottan állt a mólón az apuka társaságában, és intett a fejével, hogy mi a helyzet. Itt már elengedtem magam, és mutattam, hogy a lány egy komplett idióta. Aki amúgy a parton kapott fejmosás után is csak azt sipítozta, hogy az igazságot nem szabad elhallgatni. Szerencsére a vizsgabiztos sem hallgatta el. Felhívta rá a lány figyelmét, hogy önállóan nem lesz képes hajót vezetni, meg se próbálja. Nekem pedig elmondta, a csapatból a legjobbra értékelt. Nagyon jól esett, noha feltehetőleg nem annak a bizonyos manővernek köszönhetem (pedig ugye megállt a hajó a kellő időben), hanem hogy viszonylag magabiztosan mozgok egy hajón. A csapat többségéhez képest sokszor ültem már vitorláson, és ugyan az azon töltött idő 90%-át napozással, nézelődéssel töltöttem, a fennmaradó 10%-ban kormányoztam, és ha olyanom volt mancsaftkodtam is. Komolyabb rutint nyilván nem szereztem, sőt, semmilyet, de legalább tudom, hogy ha a vitorla csak úgy céltalanul lobog, mert egy hisztirohamos liba elengedte, akkor azt illik behúzni.

Szóval miután kimutatták a foguk fehérjét a bájos öregek, megváltozott a légkör. Nálam örökre elkapálták magukat. Miután az átverős, lehúzós trógerekből bőven kijutott már, így könnyen eljátszották egyetlen esélyüket. Ez azért is jó, mert itt áll előttünk egy egész nyár, hogy egymás nyakában tölthessük el. Képzeletben minden nap lejátszom, hogy zárat cserélek, kivágom az összes fájukat (18), felkapálom a kertjüket, vagy csak meredten végignézem, ahogyan leesnek az erkélyről. Ami már a miénk, szóval sajnos onnan nem tudnak leesni.

Amikor először jöttünk azután, hogy előálltak azzal a remek tervvel, hogy támogassuk meg őket 1,2 millával, kicsit görcsben volt a gyomrom. Nagyon haragudtam rájuk ezért, hiszen egy nagy álmunk vált valóra ezzel a házzal, erre itt beleürítenek a palacsintánkba. Megfogadtam, soha többé csókolom, meg néni, meg bácsi, csak 'napot, azt szevasz.

Na, megérkeztünk. Én jöttem először, a két gyerekkel, a férjem az övével csak később érkezett. Erre basszus: "na kii vaaaan iiiiiittt" gyügymörgéssel osontak elő a vackukból. Aztakurva, van itt bőr, kérem szépen! Vigyorogva, güngyörögve kezdték a véget nem érő csacsogást a gyerekekkel. Akik, miután rendkívül udvariasra sikeredtek, türelmesen hallgatták végig az öregeket. Én nem. Felhúztam az emeletre, és elképzeltem, hogy nincsenek is ott.

A férjem megúszta, neki nem kellett megnéznie az előadásukat.

Természetesen kerüljük őket, mert nincs is gyomrunk az egészhez. Felkészültünk, tudjuk, mit akarunk, csak azt gondoltuk, megvárjuk a hétvégét, jönnek-e a gyerekeik, hátha azokkal szót tudunk érteni. Bár a Vej, már finoman jelezte, hogy ők pont leszarják, mi van ezekkel, ők simán bolondnak tartják az öregasszonyt. Szerintem még örülnének is, ha végre valaki tisztességesen leszívatná őket. Rajtam, kérem, nem múlik a kedves Vej boldogsága.

Egyik este fáradtan, vizesen, fürdőruhában estünk haza. Épp vonszoltam volna fel magam az emeletre (van egy elkülönített rész, ahonnan a lépcső felmegy), erre kivágódik a KONYHÁM ajtaja (innen, az ebédlőből, és a garázsból nyílik ajtó ebbe a helységbe, ahol a lépcső van), és ott állnak boldog vigyorral a képükön.

"Jaaaaaj, de vártuk, hogy megjöjjöööööööön!" Mondta ezt az öregasszony úgy, mintha mi sem történt volna, és csak simán imádnánk egymást. Néztem rá, mint egy sorozatgyilkos pszichopatára (mert kábé olyan is az élmény!!!). "Jöjjön gyorsan!" A bácsi is bambán vigyorgott. "Kitalálja, milyen lekvárt főzünk?" És már vette is elő a kanalat, hogy belekóstoljak a nagy családi fazékba. Ott álltam vizes fürdőruhában, és nem  hittem sem a szememnek, sem a fülemnek. Megkóstoltam. csak annyit bírtam kinyögni: ez iszonyú édes! Valóban, olyan édes volt, hogy a cukron kívül semmi mást nem éreztem benne, pedig én igazán édesszájú vagyok. Ők meg csak izgatottan vigyorogtak. Annyira bizarr volt, hogy meg sem lepődtem volna, ha egy bohóc hirtelen előugrik valahonnan egy nagykéssel, hogy levágja az ujjaimat. Ráadásul, mindeközben már mérte is az üvegbe a lekvárt a lányomnak.

Szerencsére azóta két nap telt el úgy, hogy nem igazán láttam, hallottam őket. Erre ma, előugrott a semmiből, hogy a férjem szerelje meg a számítógépét. Az, akit perrel fenyegetett meg néhány hete, és akit azzal próbált zsarolni, hogy gondoljon az anyjára, és úgy vegye fontolóra, hogy ajándékozza szegény beteg, öreg fejüknek a már kifizetett konyhabútort. Nagyon durva. Most vagy skizofrén, vagy tényleg azt hiszi, bármit, bárkitől elvárhat. Utóbbiból elég sokat ismerek, így attól tartok, ő is egyike a sok arrogáns, önző picsadéknak. Vagy tényleg pszichopata. Sajnos, még igen sok idő áll rendelkezésemre, hogy kiismerjem. 

Ez egy korábbi bejegyzésem a másik blogomról, de témáját tekintve ide tartozik.

Mindig van eggyel lejjebb…

Mesébe illő gyorsasággal ment el a városi ház, és lett helyette a tavi. Decemberben már a miénk volt az új ház. A kedves, idős házaspár, akitől vettük, egy új építésű társasházba szeretett volna befizetni abban az esetben, ha nekünk nem sürgős, hogy kiköltözzenek. Miután a felső szint is egy komplett lakás, úgy voltunk vele, maradhatnak. Sőt, ingyen maradhatnak. Fizessék a rezsit és ne aggódjanak a költözés miatt. Idén december 31-ig lakhatják a házunkat még, ingyen. A szerződés megkötésekor a férjem megbeszélte a kedves, idős párral és a velük szoros barátságban lévő ingatlanossal, hogy ugye a konyhabútor marad. Nagy hümmögés következett, de végül beleegyeztek, hogy marad, és mi is ott hagyjuk a városban a miénket.

Időnként lementünk a tóhoz, és ott töltöttünk az emeleten pár napot. A néni és a bácsi mindig lelkesen fogadott bennünket, nagy örömmel, érdeklődéssel vettek körül. A néni mindig nagy cuppanós puszikkal köszöntött, mi pedig vittünk nekik finom szalámit és trágyát a kis veteményesükbe.

Az idill azonban pár hete véget ért. A néni félre hívott, hogy megmutassa nekem, a szép gyümölcsfákat a kertünkben, majd maga mellé ültetett a hintába és csacsogtunk. Beleszőtte egyik-másik mondatába, hogy milyen szegények is ők. Minden bizonnyal nagyon szegények, a néninek igen jó munkája volt, most adott el egy nagy házat, és nagyon büszke arra, hogy az új a legmodernebb technológiával épül, az egyik legjobb környéken. Így szokták ezt a nehéz anyagi körülmények között élők.

Eljött az indulás ideje, bepakoltunk az autókba. A férjem pár perccel hamarabb indult el, mert még volt dolga. Mielőtt elindult elmesélte: a bácsi közölte, ők inkább mégis elvinnék a konyhabútort, mert egy ilyen 1,2 millió forintba kerül, és igazán megérthetjük, hogy ez nekik most nagyon sok, különben is, a házuk 3%-kal drágább lesz, mint amiről eddig szó volt. Éreztem, ahogy tetőtől talpig elönt az a düh, és legszívesebben ordítottam volna. De csak bőgtem három falun át. Hogy a jóéletbe futhatunk bele ilyen aljas tróger emberekbe.

Felhívtuk a segítőkész ingatlanost, aki azt a jó tanácsot adta, hogy ugyan valóban ezt beszéltük meg, de szerinte inkább hagyjuk, hadd vigyék, a nénivel úgysem lehet bírni. Mikor mondtam ennek a kedves hölgynek, hogy jó, csak mi nem szeretnénk hoppon maradni, közölte, hogy de hát van egy házunk. Ja, akkor ezek szerint minden mást el lehet belőle vinni? Nekünk csak a négy fal jár?

Még azon a héten a férjem leült velük beszélni, hogy ezt a beszélgetést inkább felejtsük el, nem ebben állapodtunk meg. A drága, jóságos néni azonnal ügyvéddel kezdett fenyegetőzni, meg lobogtatta a szerződést, hogy abban bizony nincs benne, hogy ott kell hagyniuk a konyhabútort. Igaz, hogy megállapodtunk, hogy marad, de ők szegény idős emberek, gondoljon a férjem a saját anyukájára, és legyen megértőbb velük. Az ingatlanos ekkor már azzal jött, hogy szegény néni demenciás, és legyünk megértőek. A férjem kezdte elveszíteni a türelmét, és mondta az ingatlanosnak, aki feltehetőleg azon van, hogy az általunk kifizetett konyhabútorról csak úgy lemondjunk, hogy a néni szerintünk tök jól van, mert mindenre emlékszik.

Két nappal ezelőtt elvittem a szerződést egy ügyvédhez, aki jót mosolygott rajta, mert egy totálisan semmitmondó, értelmetlen szerződés az, amit aláírtunk. A konyhabútor kérdés törvényben nem szabályozott, azt külön kellett volna a szerződésbe belefoglalni. Nesze semmi, fogd meg jól. Az a ház fél éve a miénk. Nem akarom elhinni azt, hogy tényleg nekünk kell majd most nekiállni harcolni azért, hogy amit kifizettünk, ne vigyék el. Ráadásul mindenre az a válasz, hogy szegény idős házaspár. Pedig egy minden hájjal megkent, rafinált, okos nőről van szó, aki ezt már rég kitalálta. Egyszer, még húsvétkor el is szólta magát, csak azt meg én nem vettem komolyan, azt hittem, csak véletlen nyelvbotlás volt. Véletlenek pedig nincsenek. Most már biztos.

Van abban valami nagyon nehezen kezelhető, amikor az ember a vágyott nyaralóhelyre költözik. Ráadásul nyáron. Főleg úgy, hogy a költözés egy része lement novemberben, így most a nyáron gyakorlatilag csak kocsiba ültünk, majd 5 óra autókázás után kiszálltunk a tóparti háznál. Nincs nagy pakolászás, semmi különösebb munka, csak az ottlét. Nehéz fejben helyretenni azt, hogy nem nyaralni jöttünk, hanem itt élni. Végleg ugyan még nem most cuccolunk, hiszen az alsó szinten még bent van az előző tulajdonos házaspár év végéig. Bevállaltuk így is, hiszen miután az emelet korábban kiadásra szolgált, van egy pici konyha, és egy kisebb fürdőszoba is. Igaz, bojler van, így erre figyelni kell, hogy ne egyszerre akarjon mindenki fürödni, hanem szépen elosztva. Illetve nem mosogatunk, ha fürdetés van. A konyhában van ugyan tűzhely, de a sütő nem működik. Tárolóhely nincs, mi állítottuk be a városi ház pincéjének polcrendszerének egy részét. Ezen túlmenően pedig, ha valamire szükségünk van, akkor irány a padlás, ahol minden dobozokban, lapra szerelve áll, és indulhat a keresgélés. Azért ez így alapvetően eléggé nyaralóra hajaz...

A történethez hozzátartozik, hogy jelenleg egy nagyon messze lévő kis faluban lakunk (eletafalun.blog.hu). Januárban lesz négy éve, hogy odaköltöztünk. A városi házat viszont annak idején nem adtuk el, akkoriban lent voltak nagyon az ingatlanárak, nem akartuk elkótyavetyélni. Tavaly viszont úgy döntöttünk, meglépjük a cserét a városról a Tóra.

Jött most velünk a férjem korábbi házasságából származó lánya is, aki viszont tényleg nyaralni jött. Mivel most nem a megszokott városi házba (ahol még ő is megszületett) jött, nem is a már elfogadott távoli faluba, hanem a nyári strandolóhelyre, őt nem lehet meggyőzni arról, hogy most az itteni lét másról szól. Folyton kérdezi: hová megyünk délután? Holnap mit csinálunk? Kihajózunk?
Őt ugye "sürgeti az idő", mert csak a hét végéig marad. Nem akar lemaradni semmiről, noha ezentúl akkor jöhet a Tópartra, amikor akar. Télen is, nyáron is. Nem kell izgulni, ha most nem javul az idő, és nem tud fürödni. Majd fürdik, amikor legközelebb jön. Nem, az ő fejében pláne nem lehet ezt most egyelőre helyre tenni.

Kicsit ennek köszönhető a tegnapi kaland.

Az első két napunkon verőfényes napsütés várt itt bennünket. Szaladtunk is a hajóra, amin mint kiderült, elromlott a motor. Előremenet nem volt, csak hátramenet. Így szépen neki is rongyoltunk a kikötőmólónak. Jó, motorszerelés. A nap hátralévő részét a férjem a tárolóban töltötte bepréselve, mert csak így fért hozzá. A gyerekekkel egy darabig vergődtünk, főttünk körülötte, majd hazajöttünk. Délután újra ez volt a program. Estére adta csak fel, amikor is gyorsan elszaladtunk a helyi strandra kicsit lehűlni, feszültséget levezetni. Másnap a szerelők megcsinálták, de nekik is több óráig tartott, így az aznapi kirándulás, fürdés is elmaradt. Estére megjött a vihar.

Tegnap még hűvös, szeles időt hozott a reggel, de a férjemnek, és a lányának már minden baja volt. Azt tudtuk, hogy házi verseny lesz a kikötő "lakói" számára. Nekem nem volt jó érzésem azzal kapcsolatban, hogy akkor fussunk ki, amikor mások versenyeznek.
Azért kifutottunk. Mivel nagyon jó kis szél volt, hasítottunk, nagyon hamar egész messzire eljutottunk. És akkor elszakadt az orrvitorla. Semmi baj, felhúzzuk a nagyvitorlát. Az meg beakadt. Elkezdtünk szépen besodródni a versenyzők közé. Hogy javítsunk a helyzeten, motort indítottunk, noha nem szabad, de nem akartuk akadályozni a többieket. Ám ekkor a kislányom egy igen nehezen kivitelezhető, kulcstartóra ráüléses módszerrel, beletörte az indítókulcsot a motorba. Se vitorla, se motor. Mindezt a mezőny közepén. Mire nehezen felhúztuk a nagyvitorlát, már a szörfversenybe is belerondítottunk. Ráadásul nemcsak mi, hanem a segítségünkre siető, motorral körülöttünk keringő hajó is. A vitorlások amúgy nagyon korrektül álltak hozzánk, senki nem szólt egy árva szót sem. A szörfösök a segítőnkre már azért rámorogtak egy kicsit, persze érthető módon.

Végül kijutottunk. Délután vitorlacsere, ütközők kikötése a hajó hátuljára. Utóbbi eső után köpönyeg, de pszichésen mindenképpen óriási segítség.

Ma remélem, a nyaralós program kimerül a napi négy jégkrém megevésében, és a kellemes semmittevésben.

Tavaly júliusban döbbentünk rá, hogy nekünk tényleg ki kell költöznünk a városi házunkból. Olyan értelemben nem volt meglepetés, hogy árultuk a házat, de olyan hirtelen történt minden, hogy ott álltunk egy komoly vételi szándékú házaspárral új ház nélkül. 

Azt már sejtettük, hogy melyik részén szeretnénk nézelődni a Tónak, hiszen vitorlázni szeretnénk. Megnéztük az iskolákat, így tovább szőkült a kör. A végére egy 40 km-es körzet maradt. Gondoltuk, lepasszoljuk a gyerekeket a nagyszülőknek, és két nap alatt körbejárjuk.

A tervünk az volt, hogy végig járjuk a falvakat, és amelyikre rádobban a szívünk, azokat alaposabban átnézzük, hátha találunk eladó házakat. Így is lett. Két város maradt a csőben, azok utcáit kezdtük el róni. A legtöbb eladó ház árverezés alatt állt, így már azon voltunk, árverési oldalakon indulunk el. Ezzel a kereséses módszerrel három ingatlant tudtunk csak megtekinteni. Az egyik fent volt a hegyen, nagyon szép kilátással, de a ház annak ellenére, hogy látszott, sok munka volt benne, nem volt meggyőző. Az alsó szint tökéletes, de az emelet gyakorlatilag egy faházikó volt. A másik, amit megnéztünk, bent volt a városban. Ennek két hatalmas szintje volt, a szerencsétlen idős házaspár azért építette így, hogy majd két generáció éldegélhessen itt boldogan. Nem így alakult. Az ára sem volt rossz, főleg ugye úgy, hogy a miénk a city melletti nagyon felkapott városban volt, csak túl nagy volt. A harmadik egy part közeli, három szintes szuper ház, szuper áron, szuper helyen, szuper arra, hogy három családnak legyen kiadva. Lakni egyáltalán nem lehetne benne, csak max akkora átalakítással, amiből még egy ház kijönne. Lógó orral ért véget a rövid vakáció.

Pár héten belül kezdett felpörögni a városi ház adásvétele, így újra össze kellett kapni magunkat. Természetesen beláttuk, így nem lehet. Napokon át a hirdetéseket bújtuk. Mindketten kiválasztottunk 15-15 ingatlant, majd összefuttattuk. Kiválasztottunk városonként 10-et, felhívtuk az ingatlanosokat, lebeszéltük az egyik várost az egyik, a másik várost a másik napra. Életre szóló kaland vette kezdetét.

Kezdtük a zsúfoltabb várossal.

Az első ház egy nyaralóövezetben volt. Amikor bementünk a kapun, azt hittem, körtánc veszi kezdetét, ugyanis hirtelen egy kör közepén találtuk magunkat. Rá kellett jönnöm azonban, hogy csupán a szomszédok jöttek elő az eseményre, hogy valaki horogra akadt. Olyan szinten voltak egymásra építve a házak, hogy szinte összeért a vállunk. A ház belseje döbbenetes volt számomra. Ahogy beléptünk, a konyha tárult elénk, és gyakorlatilag a konyhabútor sarkából már indult is a lépcső az emeletre. Helykihasználás. Mi pedig fordultunk is kifelé. De, végülis ez egy nyaralóövezet, nem kell csodálkozni.

Következett a gazdag német nyaralója.

Na, ott leesett az állam. Mesés kilátás, mesés ház, mesésen berendezve. Tényleg egy álom. Nyaralni. Sajnos lakni ez is tökéletesen alkalmatlan volt, pedig az árban benne volt a bútor, azonnal költözhető. Patent tisztaság, csodaszép kert, olyan kilátás, hogy majdnem elsírtam magam. Az ár is elfogadható volt, főleg, hogy az ügynök jelezte, alkuképes, mert a tulaj szabadulna. Vérzett a szívem. Viszont ami ellene szólt, hogy az is hegyen volt. -20 fokban, jeges úton, bűvészkedje fel oda magát az, akinek hat anyja van.

Ez a srác elvitt bennünket egy jó kis osztrák stílusú házhoz. Gyönyörű nappalija volt, álom szép kilátással. Viszont a nappalin kívül nekem semmi sem tetszett. A férjemnek nagyon bejött, számomra a ház minden többi része nyomasztó volt. Szerencsére a mama pont akkor jött rá, hogy emelni akar az áron.

Itt egy kicsit bepánikoltunk, hogy nem nagyon jön szembe lakható kuckó. Kínunkban bementünk egy irodába, ahol egy nagyon szétszórt néni fogadott bennünket. Mutogatta lelkesen a kis dossziéját, én meg pofátlanul elkezdtem nézegetni (amikor nem látta) a jegyzeteit. Szépen ott volt, hogy kinek mennyi pénz kellene minimum, mennyire lehet lealkudni, stb. Csupa olyan infó, ami egy eladónak nem előnyös, ha a vevő tudomására jut. Elmondtuk a néninek, mit szeretnénk. Lelkesen el is vitt bennünket egy házhoz. Na, ami ott fogadott bennünket, az ma is igen élénken él bennünk.

Volt, vagy három szintes is a ház. Épp két család pakolászott be a Wartburgjaikba, egy rakás gyerekkel, és iszonyú sok cuccal. Mint kiderült, ez egy családi nyaraló, ahol a gyerekek felnőttek, és jelenleg nyaralónak használja a három testvér a családjával. Látszólag szabadulnának tőle, de feltehetőleg nem mindenki válik meg könnyen az örökségtől, a régmúlt emlékeitől. Nagyon bizarr fél órát töltöttünk ott. Az egyik férj, a kisfiával próbált bennünket körbevezetni. Szűk lépcső vezetett a felsőbb szintekre, ódon falak között. Nagyon régi ház lehetett. Egy sértődött feleség gyilkos tekintete kísérte lépteinket a „hogy rohadna rátok az ég” felirattal a homlokán. A gyermek jószándékúan mutogatta a ház kardinális hibáit: a használhatatlan wc-t, és a szétrohadt beépített szekrényt. Próbáltunk mielőbb kimenekülni.

Aztán jött a büszke kisöreg a patent házával. Szintén nagyon jó kis ház, jó áron, egy rendkívül idegesítő tulajjal. Úgy állt ott, hogy „úgysem adom el nektek köcsögök”. Lefittyedt szájjal követte lépteinket. Az ingatlanos magasztalta a házat, az öreget, és áldozatos munkáját. Persze, szép volt minden, de basszus, döntse már el, hogy el akarja adni, vagy csupán kérkedni akar vele. Én nagyon felbosszantottam magam rajta. Csúnyát akartam írni, de erre félre nyeltem, és teleköptem a monitort a billentyűzettel együtt.

Ezt a várost kb. ki is végeztük.

Mentünk a kevésbé zsúfoltba.

Az első pofáraesés az volt, hogy rá kellett jönnünk, az öt kedvenc házunk gyakorlatilag kettő. Valami különös okból kifolyólag, egy-egy házat többször is feltesznek. Az még hagyján, de úgy készülnek a képek, hogy gyakorlatilag nem lehet rájönni, hogy ugyanaz az ingatlan. Ezt tetézik azzal, hogy külön ügynököket bíznak meg, így képtelenség rájönni, hogy egyazon házról van szó. Értelmetlen, és dühítő.

Na, az első kedvencünk egy szép, új építésű ház volt. Ismét hegy, négykézláb lehet kb. felmászni. Két kisgyerekkel igazi álom. A ház szuper volt, viszont a két szint között csak kívül volt lépcső. Sajnos, ekkor már tisztán láttuk, nem a lakhatóság az elsődleges, hanem a kiadhatóság. Minden lukat kiadnának/kiadtak egykoron.

A második, legigazibb kedvencünk hatalmas csalódás volt. A képeken egy szép, modern, csupa üveg nappalis, patent házikó volt. Két szép, nagy szinttel, kerttel, hatalmas terasszal. A valóságban viszont egy nyaralót erőszakoltak meg egy felújítással. A hatalmas nappali k.va kicsi volt, a helységek akkorák, hogy épp csak megfordulni lehetett bennük. Fürdőszoba gyakorlatilag nem is volt, csak két apró fülke. Ezen a ponton közel álltam a síráshoz. Nem normálisak. Mit hisznek? Hogy nem derül ki, hogy egy lyuk az, amit el akar adni?????? Mert nem az a baj, hogy szabadulni akar, hanem, hogy úgy állítja be, hogy egy tuti családi ház, ahelyett, hogy felvállalná: van egy weekendházam a hegyen. Kicsi, de egy-két hétre ideális.

Következett egy régi típusú kétszintes ház. Az emelet szintén kiadásra készült, de legalább bentről indult a lépcső. A két szint külön is, és együtt is megállja a helyét. Az volt az első lakható ingatlan 2x2 nap keresés után! Kedves, idős házaspár, akik szintén kisebbe költöznének már. Tízpercnyire van a partól, húszra a kikötőtől.

Ezután egy szintén nagyon szuper következett, amit én meg sem akartam nézni a hirdetés alapján. Amikor megláttam, megkérdeztem: miért tettek fel ilyen szar képeket a hirdetésbe? Ez a ház iszonyú jó, de a képek alapján megtekintésre sem alkalmas. Pedig nagyon, de nagyon patentül kialakított, felújított, rendben tartott épületről beszélünk. Azonnal beleszerettem, ráadásul a házhoz „járt volna” egy zseniális tehetségű fiatalember, aki gyakorlatilag mindent csinált a házon. Igaz, a lépcső itt is kívül volt, de már ott szólt a srác, simán behozza a házba, ahol eredetileg is volt. Erre már ajánlatot is tettünk, de nem fogadták el. Azóta sem kelt el.

Végül megnéztünk egy olyan házat, hogy a mai napig nem hiszem el. Egy mérnök tervezte, és építette magának. Minden helység tökéletesen kialakított. Csodálatos kilátás, gyönyörű kert, háromszor 140 nm szint. Egy óra alatt jártuk be. Még a pince is akkora volt, hogy el lehetett tévedni benne. Volt ott szerelőműhely, szauna, zuhanyzó, konyha, mondom, az is 140 nm volt. Tökéletes ház, elképzelhetetlenül jó áron. Egy baj volt vele. Tudtam, hogy olykor egyedül kell majd benne aludnom, max a két gyerek társaságában. Én viszont olyan félős vagyok, hogy ihaj. 1x110 nm-en is képes vagyok ébren tölteni egy éjszakát, nemhogy három ekkora szinttel.

Estére felállt a rangsor: 1. ezermester fiús ház a szar képeivel, 2. a háromszor 140 nm, 3. az osztrák stílusú. Végül az „első lakható ingatlan”-t vettük meg.

.