Szóval miután kimutatták a foguk fehérjét a bájos öregek, megváltozott a légkör. Nálam örökre elkapálták magukat. Miután az átverős, lehúzós trógerekből bőven kijutott már, így könnyen eljátszották egyetlen esélyüket. Ez azért is jó, mert itt áll előttünk egy egész nyár, hogy egymás nyakában tölthessük el. Képzeletben minden nap lejátszom, hogy zárat cserélek, kivágom az összes fájukat (18), felkapálom a kertjüket, vagy csak meredten végignézem, ahogyan leesnek az erkélyről. Ami már a miénk, szóval sajnos onnan nem tudnak leesni.

Amikor először jöttünk azután, hogy előálltak azzal a remek tervvel, hogy támogassuk meg őket 1,2 millával, kicsit görcsben volt a gyomrom. Nagyon haragudtam rájuk ezért, hiszen egy nagy álmunk vált valóra ezzel a házzal, erre itt beleürítenek a palacsintánkba. Megfogadtam, soha többé csókolom, meg néni, meg bácsi, csak 'napot, azt szevasz.

Na, megérkeztünk. Én jöttem először, a két gyerekkel, a férjem az övével csak később érkezett. Erre basszus: "na kii vaaaan iiiiiittt" gyügymörgéssel osontak elő a vackukból. Aztakurva, van itt bőr, kérem szépen! Vigyorogva, güngyörögve kezdték a véget nem érő csacsogást a gyerekekkel. Akik, miután rendkívül udvariasra sikeredtek, türelmesen hallgatták végig az öregeket. Én nem. Felhúztam az emeletre, és elképzeltem, hogy nincsenek is ott.

A férjem megúszta, neki nem kellett megnéznie az előadásukat.

Természetesen kerüljük őket, mert nincs is gyomrunk az egészhez. Felkészültünk, tudjuk, mit akarunk, csak azt gondoltuk, megvárjuk a hétvégét, jönnek-e a gyerekeik, hátha azokkal szót tudunk érteni. Bár a Vej, már finoman jelezte, hogy ők pont leszarják, mi van ezekkel, ők simán bolondnak tartják az öregasszonyt. Szerintem még örülnének is, ha végre valaki tisztességesen leszívatná őket. Rajtam, kérem, nem múlik a kedves Vej boldogsága.

Egyik este fáradtan, vizesen, fürdőruhában estünk haza. Épp vonszoltam volna fel magam az emeletre (van egy elkülönített rész, ahonnan a lépcső felmegy), erre kivágódik a KONYHÁM ajtaja (innen, az ebédlőből, és a garázsból nyílik ajtó ebbe a helységbe, ahol a lépcső van), és ott állnak boldog vigyorral a képükön.

"Jaaaaaj, de vártuk, hogy megjöjjöööööööön!" Mondta ezt az öregasszony úgy, mintha mi sem történt volna, és csak simán imádnánk egymást. Néztem rá, mint egy sorozatgyilkos pszichopatára (mert kábé olyan is az élmény!!!). "Jöjjön gyorsan!" A bácsi is bambán vigyorgott. "Kitalálja, milyen lekvárt főzünk?" És már vette is elő a kanalat, hogy belekóstoljak a nagy családi fazékba. Ott álltam vizes fürdőruhában, és nem  hittem sem a szememnek, sem a fülemnek. Megkóstoltam. csak annyit bírtam kinyögni: ez iszonyú édes! Valóban, olyan édes volt, hogy a cukron kívül semmi mást nem éreztem benne, pedig én igazán édesszájú vagyok. Ők meg csak izgatottan vigyorogtak. Annyira bizarr volt, hogy meg sem lepődtem volna, ha egy bohóc hirtelen előugrik valahonnan egy nagykéssel, hogy levágja az ujjaimat. Ráadásul, mindeközben már mérte is az üvegbe a lekvárt a lányomnak.

Szerencsére azóta két nap telt el úgy, hogy nem igazán láttam, hallottam őket. Erre ma, előugrott a semmiből, hogy a férjem szerelje meg a számítógépét. Az, akit perrel fenyegetett meg néhány hete, és akit azzal próbált zsarolni, hogy gondoljon az anyjára, és úgy vegye fontolóra, hogy ajándékozza szegény beteg, öreg fejüknek a már kifizetett konyhabútort. Nagyon durva. Most vagy skizofrén, vagy tényleg azt hiszi, bármit, bárkitől elvárhat. Utóbbiból elég sokat ismerek, így attól tartok, ő is egyike a sok arrogáns, önző picsadéknak. Vagy tényleg pszichopata. Sajnos, még igen sok idő áll rendelkezésemre, hogy kiismerjem.