Ha már egyszer tópart, ráadásul nyár, akkor irány egy vitorlás tanfolyam.

Egyik délelőtt megakadt a szemem egy kis csapaton, akik épp egy hajót szereltek le kikötés után. Gondoltam, megkérdezem őket, hogy ez egy tanfolyam-e. Az volt. Sőt, az egyik hallgató lány, már rögtön a lelkemre is kötötte, hogy azonnal kezdjem el tanulni a hajózási szabályzatot, mert különben esélytelen. Mosolyogtam rajta, de helyes volt a lelkesedése és a kedvessége. Még aznap jelentkeztem a várólistára. Két nappal később felszabadult egy hely, és már kaptam is meg a tetemes anyagot, hogy tényleg kezdjek el készülni a két héttel később induló tanfolyamra.

Mivel már ennyien mondták, el is kezdtem az elméleti készülést. Megtanultam olyan hasznos dolgokat például, hogy soha, semmilyen körülmények között ne akarjak Ultrát szórni semmire. Ez volt ugyanis az egyik visszatérő lehetséges válasz, a 2000 kérdésből álló kérdésbank legalább 70 kérdésére.

Múlt héten kedden jó nagy gombóccal a torkomban megjelentem a tett helyszínén. Óriási szerencsém volt a 18 csapattárssal, ugyanis egyetlen árva wannabe sznob, kivagyi majmóca sem jelent meg. Végtelenül egyszerű (de nagyszerű) társaságot fújt össze a szél egy jó kis kalandra. Egy-két okoskatörp azért akadt, de egy olyan társaságban, ahol a fele 50 év körüli, a másik fele pedig úgy kezdi írni a nevét, hogy Dr., ott belefér.

Két nap intenzív elmélet után mehettünk is vizsgázni (írásban, teszt formájában). Nagyon izgultam, de egy rendkívül mókás, kalandos pár óra után már egészen felszabadultan mentünk megírni. Életemben nem írtam még (nyomkodtam pontosabban) 100%-os tesztet. Persze óriási szerencsém volt, megkaptam az Ultrás kérdések felét, ráadásul annyit aggodalmaskodtam a portásnak, hogy nagyon bizarr helyen parkolok, hogy adott egy belépőkártyát, amivel közvetlenül a teszt helyszíne elé tehettem le a kocsit, így már eleve sikerélménnyel álltam neki a számonkérésnek.

Másnap aztán kezdetét vette az igazi móka. Egy öt fős csapatba kerültem egy nagyon laza, kicsit önfejű Motoros Fiúval, egy idősebb úrral, és egy apa-lánya kombóval. Az oktatónk, Nikolász pedig egy nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott, fiatal srác volt, aki olyan igazi, szájbarágós, alapos módon oktatott, ami nagyban megkönnyítette a dolgunkat. Aznapra két feladat volt, megtanulni irányban tartani a hajót, és fordulni két mancsaft segítségével. Még az ötödik percben a lányt megcsípte egy darázs, és mivel hajlamos volt allergiás reakcióra, partra vitette magát. Pál, a főnök jött érte motorcsónakkal. Ahogy elindultak, már fordultak is vissza, hogy az apukát, aki szemmel láthatóan nem jött izgalomba a lány hisztivel kevert pánikrohama láttán, magával vigye, hogy segítsen már a lányának, ha már egyszer a lánya. Sajnáltam szegényt, mert tényleg nem volt a maga ura, annyira félt, de sajnos nekünk így nagyon jó volt, mert csak hárman maradtunk, így sokkal többször kerülhettünk sorra, hogy az egyes manővereket gyakoroljuk. Szuper, és hasznos délelőtt volt. Jól is esett az ebéd utána, csak az nem, amikor megláttam az egyik jollés csapatot. Elgyötörten, kimerülten ültek az asztalokhoz. Azonnal kocogni kezdett a kanalam a tányéron, ahogy beleállt a remegés a kezembe és a térdembe.

Ebéd után meredten, halálfélelemmel bámultam a svertes kis szörnyre. Pici, instabil kis nyavaja, amiről TUDOM, hogy képes felborulni. Örültem, hogy Motoros Fiúval kerültem egy kalózba. A harmadik társunk Megmondó Úr volt. Utóbbitól kicsit tartottam. Szerencsére a két férfi a beszállást követő ötödik másodpercben összekülönbözött, így legalább tiszta lett, hogy nem kellene semmit megmondani. Erre a gyorsan mellénk motorozó Pál is rásegített, megkérte a maga szarkasztikus módján Megmondó Urat, hogy vezesse le máshogyan a beszédkényszerét. Istennek legyen hála, M. Úr egy nagyon intelligens, és alapvetően igen jó szándékú úr, így azonnal felmérte, hogy ez most egy másik játék, más szereplőkkel.

Útnak indultunk hárman, három meglehetősen különböző szándékkal: Motoros Fiú egy laza kikapcsolódásra vágyott; Megmondó Úr arra, hogy az első órában elsajátítsa a vitorlázás minden csínját-bínját, a következő órában ezt másoknak meg is tanítsa, és a harmadikban erről könyvet is írjon; én pedig arra, hogy bármi áron, de élve másszak majd ki a végén a csónakból, lehetőleg szárazon. Esélyünk sem volt így, ebben a felállásban.

Annak ellenére, hogy a három halmaz sehol sem metszette egymást, mégis az eddigi legjobb vitorlás élményemet éltem át azon a délutánon. Megmondó Úr rájött, lehet játszva is tanulni, Motoros Fiúban felébredt a tettvágy, én pedig beláttam, ha kiidegelem őket, mind meghalunk.

Másnap egy idős veterántól tanulhattunk életet menteni, apja lánya kezdte kidomborítani a jellemét némi toporzékolással egybekötött szemtelenkedéssel, miközben igyekezett ügyetlenségét vad arroganciával ellensúlyozni. A délután sajnos hármunk számára üresjárat volt, ugyanis nem volt szél, így mi, akik nem nem készültünk motoros vizsgára, nem tudtunk vitorlát bontani sem egyik, sem másik hajón. Motoros Fiú összeismerkedett két kikötői erővel, és az egyikük hajóján beszélgettünk. Szép, patentul felszerelt, nagy hajó volt, már ez is egy élmény volt, ám Motoros Fiú családjának története még ennél is izgalmasabb, egyenesen regénybe illő.

Másnap ismét Nikolásszal gyarapíthattuk a tudásunkat, illetve a beálló szélcsendben jókat nevettünk. Délután az apuka került velünk (Motoros Fiú végül állandó csapattársam lett) egy kalózba. Apuka is bizonyított, kikötésnél bólya alatt, egyensen a fürdőzők közé hajtott, egy "hát, most itt megyünk ki" felkiáltással annak ellenére, hogy többször jeleztük, a kikötőt a két bólya között illik, illetve kell megközelíteni, fürdőzők közé pedig nem hajtunk, mert túl azon, hogy szemétség, kurvára veszélyes is. A férjem kővé meredten nézte mindezt a mólóról, és szorította a száját, hogy ne ordítson rá erre az elvetemültre, akinek még motoros engedélye is van. Miután iszonyúan szégyelltem magam, a fürdőzők döbbent, és dühös tekintete láttán elrikkantottam magam: "Senki se izguljon! Mindenkit kimentünk! Ez itt egy vitorlás tanfolyam, és ma egész nap menteni tanultunk. Mindenki a legjobb kezekben van." Erre elnevették magukat, majd gondolom némán konstatálták, hogy simán béna idióták vagyunk, akik nem jöttek még rá, minek van a kikötő szájában az a piros, meg a zöld izé.

Tegnap eljött a vizsga pillanata. Előző nap még újra felhívták a figyelmünket a legfontosabbakra, hangsúlyozták, hogy a vizsga csapatmunka, ha a mancsaftok bármit elcsesznek, az aktuális kapitány bukik. Kösz. Egész éjjel ezen stresszeltem. Az kevésbé "érdekelt", hogy nekem sikerül-e, mert nyilván az ember nem hat nap alatt tanul meg vitorlázni, úgy voltam vele, majd addig gyakorlok, amíg úgy nem érzem, hogy egy vizsgát össze tudok hozni.

Másodfokú viharjelzésben, szakadó esőben vizsgázott a mi négyesünk. Motoros Fiú nem volt velünk, hanem két jófej srác, a lány, és én. Megbeszéltük, Peti kezd, Norbi a második, én a harmadik, a lány meg az utolsó. Pál annyit mondott, a vizsgabiztos nem az odavezető utat (amit jól begyakoroltunk fejben és élőben is), hanem csak az érkezést nézi. A fontos az, hogy szél alatt, pontosan érkezzünk. A szél gorombáskodott, az ég ránk szakadt. Peti meg is szívta azzal a lendülettel, mert egy apró, rossz mozdulattól, a hajó a bajbajutottat jelképező mentőpatkó fölé került, és már vége is volt a dalnak. Norbi ügyesen irányba állította a hajót, meg is tudtuk állítani, így jól szerepelt. Nekem már könnyebb dolgom volt, hiszen a beállított hajót szinte csak megállítani kellett. A lányon volt a sor, hogy kiemelje a patkót. Bénázott egy darabig (a hajó indulásától kezdve hisztizett, ráripakodott a vizsgáztatóra, Pálra, és inkább hátráltatta a csapatot, mint segítette), majd mikor Pál rászólt, hogy: "Az már megvan Lány, vedd már ki!" felegyenesedett, és közölte. "Nem, ez nincs meg. Ezt nem lehet kivenni!" Miután ilyennel feltehetőleg sem Pál, sem a vizsgáztató nem találkozott, egy tizedmásodperc töredékére megállt a levegő. Pál ekkor már dühösen kiabált vele, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit, szedje ki. Esküszöm, nem tudom, mi lett végül. Nekem tartanom kellett a hajót, mert a szél nem nem állt meg a kedvünkért. Én is lezsibbadtam a jelenettől, de nem tehettem semmit, mert kapitány létemre, viselkednem kellett, és a hajó volt az elsődleges. Amikor ez az idióta nőszemély átvette a kormányt, ugyanúgy dolgoztunk a keze alá, mintha mi sem történt volna, ugyanis az a hajó ránk volt bízva, nekünk hármunknak kellett partra vinni akkor is, ha totál kezdők, és gyakorlatlanok vagyunk. Még ha csak egy vizsga, akkor is, a kormányrúd felelősséggel jár. Lány ekkora már magán kívülre került, ordított Petivel is, aki bőven az apja lehetne. Egészen konkrétan ezt üvöltötte: "Néma gyereknek ana, anna, vagy, jajj, na ANYJA se érti a szavát!" Pál eddigre már úgy kezelte, ahogyan őt kell is, egy taknyos hülyegyerekként, és csak simán felhívta a figyelmét arra, hogy az idősebbekkel szépen beszélünk.

Megmondó Úr izgatottan állt a mólón az apuka társaságában, és intett a fejével, hogy mi a helyzet. Itt már elengedtem magam, és mutattam, hogy a lány egy komplett idióta. Aki amúgy a parton kapott fejmosás után is csak azt sipítozta, hogy az igazságot nem szabad elhallgatni. Szerencsére a vizsgabiztos sem hallgatta el. Felhívta rá a lány figyelmét, hogy önállóan nem lesz képes hajót vezetni, meg se próbálja. Nekem pedig elmondta, a csapatból a legjobbra értékelt. Nagyon jól esett, noha feltehetőleg nem annak a bizonyos manővernek köszönhetem (pedig ugye megállt a hajó a kellő időben), hanem hogy viszonylag magabiztosan mozgok egy hajón. A csapat többségéhez képest sokszor ültem már vitorláson, és ugyan az azon töltött idő 90%-át napozással, nézelődéssel töltöttem, a fennmaradó 10%-ban kormányoztam, és ha olyanom volt mancsaftkodtam is. Komolyabb rutint nyilván nem szereztem, sőt, semmilyet, de legalább tudom, hogy ha a vitorla csak úgy céltalanul lobog, mert egy hisztirohamos liba elengedte, akkor azt illik behúzni.